|
|
|
|
Epilepszia.
Ez a betegség az idők kezdete óta hol félelmet, hol előítéletet,
hol csodálatot váltott ki a kívülállókból. Már időszámításunk
előtt 2000 körül egy babiloni táblán lejegyezték azokat az
epilepsziás rohamfajtákat, melyekkel ma is találkozunk. Ugyanakkor
szinte a XIX. századig tartotta magát az a felfogás, mely
az epilepsziát természetfeletti erőkkel hozta összefüggésbe.
Erre utal régi megnevezése, a "szent betegség" (Morbus Sacer)
is.
Az epilepszia az egyik leggyakoribb gyermekideggyógyászati megbetegedés. Lényege
az agysejtek kisebb vagy nagyobb csoportjának rövid ideig tartó, kóros túlműködése.
A rosszullét tünetei attól is függnek, hogy az agysejtek izgalmi állapota mennyire
kiterjedt. Az epilepsziás működészavart az agyat érő bármilyen károsodás létrehozhatja,
de ismerünk örökletesen meghatározott formákat is.
Az epilepsziás működészavar megértését nehezíti az a tény, hogy az epilepsziás
nagyroham "mintája" az egészséges agyban is jelen van. Általános biológiai "krízis"
állapotokban (például magas láz, alváshiányhoz társuló kimerültség stb.) spontán
is kialakulhat, sőt, bizonyos fizikai vagy egyéb hatásokkal - például egyébként
károsodást nem okozó erősségű áramütéssel - minden emberen létrehozható. Úgy
tűnik tehát, hogy a betegeknél az agyi károsodás, vagy az örökletes tényező csupán
az egészségesekben szunnyadó epilepsziás készséget aktiválja. Az epilepszia nem
elmebetegség. Az agy a rosszullétek közötti időszakban egészségesen működik.
|
|
Az
epilepszia diagnózisának meghallása még ma, a XXI. század
elején is
gyakran félelemmel, kétségbeeséssel tölti el a szülőket,
és életkortól függetlenül a betegeket is. Sokan sokféleképpen
reagálunk ma is egy, a szemünk láttára lezajló epilepsziás
rosszullét kapcsán. Ha ez a rosszullét nem a klasszikus
eleséssel, rángással járó nagy roham (Grand Mal), talán
el sem hisszük,
hogy ezzel a megbetegedéssel állunk szemben. A
gyermekkel kapcsolatba kerülő óvodai, iskolai személyzet
epilepsziás gyermekhez való viszonyulása az esetek többségében,
sajnos, negatív érzéseket tükröz. |
Következményeként
a gyermek iránt indokolatlan sajnálat, túlvédés, de gyakran
elutasító
magatartás alakul ki, ami leginkább túlzott életviteli korlátozásokban,
vagy kirekesztő magatartásban nyilvánul meg. Ezt a szemléletet
részben a rohamoktól való félelem váltja ki, másrészt az
a hiedelem, hogy a betegség következtében csökken a gyermek
szellemi és fizikai képessége, terhelhetősége, változik magatartása,
tehát nem azonos értékű a vele egykorú társaival. Ez a betegség
rendkívül kiszolgáltatottá teheti a beteget, elsősorban a
váratlanul jelentkező tudatvesztéssel és a tudatbeszűküléssel
járó rohamok miatt, és még kiszolgáltatottabbá válik a beteg,
ha gyermek. Mindezek a gyermek önállóságának csorbításához,
önértékelési zavarhoz, szorongáshoz, másodlagosan a teljesítménye
romlásához, a baráti kapcsolatok beszűküléséhez, hangulatzavarhoz,
végül a gyermek elszigetelődéséhez vagy éppen ellenkezőleg,
a környezetével (szülők, tanárok, stb.) való szembehelyezkedéséhez
vezethet. A betegek általános lelki érzékenysége jól levezethető
az őket érő tényleges sérelmekből, és a társadalom negatívan
megkülönböztető hozzáállásából. Pedig ma már az esetek igen
kis százalékától eltekintve, mindezek kialakulása nem indokolt.
Nagy Sándor, Julius Caesar, Pascal, Napóleon, Lord Byron, V. Ferdinánd, Dosztojevszkij,
Vincent Van Gogh… Híres emberek voltak, akiknek nevét mindenki ismeri. És volt
bennük valami közös: mindannyian epilepsziások voltak. Betegségük mégsem akadályozta
meg őket abban, hogy valami nagyot, különlegeset tegyenek le a történelem, az
irodalom, vagy a művészetek asztalára.
|
|
|